A mai nap egy (szerintem) hangulatos rajtceremóniával indult. Persze páran már rögtön reggel sztoriba kerültek, volt aki az útlevelét hagyta valahol, (ki otthon, ki a Balatonnál...) másokat a PeCsa felé közeledve tört totálra hátulról egy baráti szlovák autó (Soós Karcsi és Levente jól vannak, a technika kevésbé).
Tehát egy brigáddal kevesebben, rendesen kialvatlanul, de azért a „végre megyünk” érzéstől hajtva vágtunk neki a túra leghosszabb napjának.
Ez nem hangzik jól, de még sokkal szarabb. Részben az elszakadás-érzés különböző fokozatai, részben a csapatokon belüli összeszokottság hiánya okozza, de valami soha nem stimmel az első napon.
Ehhez képest vállalható állapotban érkezett meg mindenki a mátraházai SZOT üdülő feújított változatába. Az idő a határ után átváltott az otthoni szomorkásból mediterrán őszbe, a szerbiai Dunakanyar a szokásos varázslat.
A hangulatomon a döbbenetes méretű (570 férőhelyes!!!) hodály-étterem rettenetes vacsorája sem rontott sokat, sőt, az éjszaka közepéig tomboló alagsori tinidiszkó is inkább csak aláfestés. Van itt hat Neoplan-nyi gimis osztálykirándulás, tolják is rendesen. Ez is a kalandrali szépsége.
Ja, összesen 3 (igen, három) csapat ért be időre. Hiába írom le, hogy tessék figyelni, nem nagyon lehet minden pontot összeszedni limitidőn belül. Feleslegesen mondom, hogy igyekezni kéne az utolsó félszáz kilómétert még világosban elérni...
RTFR... (na, ki érti?)
Holnap hatolunk tovább délre, remélem rövidnadrág lesz.
1 megjegyzés:
"Soup, or THIS ?"
Megjegyzés küldése